Tisztelt hölgyeim és uraim!
Kedves vendégeink!
Hogyan lehet közelebb hozni a ma emberéhez egy olyan történelmi alakot, akinek ma nevét utcák, terek, iskolák, források, indulók, fák, túraútvonalak és sportegyesületek viselik? Hogyan lehet kiemelni őt a történelemkönyvek lapjai közül, és leemelni őt a szobrok talapzatáról? Hogyan lehet megragadni az igazi értékét annak, akinek arcképe az egyik papírpénzünket díszíti? Ezen a nehéz feladaton töprengek, amióta elfogadtam a megtisztelő felkérést a „Rákóczi, a vezérlő fejedelem, iskolánk 70 év tükrében” című kiállítás megnyitójára.
Azonban nem ez volt az egyetlen dilemmám, amikor az üres papírlap elé ültem, hogy népszerűen rövid, de megtisztelően méltó sorokba rendezzem az önöknek szánt gondolataimat. Hiszen azon is törnöm kellett a fejem, hogyan méltassam egy nemzedékeket felnevelő oktatási intézmény eredményeit, a múlt és a jelen pedagógusainak áldozatos munkáját úgy, hogy ráadásul jómagam is tanárember lennék, sőt mielőtt a politikusi pályára adtam a fejem, iskolaigazgatóként dolgoztam.
Arra jutottam, hogy akkor járok el a leghelyesebben, ha Rákóczi Ferenc mondatait citálom ide. Olyan vallomás következik, amely jól érzékelteti, hogy a nemesi származás, a gazdagság egy jó ember kezében felelősséggel párosulva teremtő erővé válik, a birtokosát mégis megtartja a maga szerénységében.
„Ki vagyok, Uram, hogy méltó köszönetet tudjak mondani neked én, a féreg és hamu mindazért, amit nekem nyújtottál? – kérdezi Rákóczi, (…) szembehelyeztél magaddal, és igazában a magam számára lettem teher, mivelhogy terhem minden nap, minden pillanatban elvont engem tőled. Te a legteljesebb tökéletesség vagy, én földkupac, haszontalan alkotmány, üres edény. Te méltóztattál belém helyezni kegyelmed kincseit, én azonban minden pillanatban megcsúszom, leesek és összetörök. Tudom, Uram, te semmivel nem tartozol nekem, én viszont mindennel neked tartozom, és ezért nem kérem, hogy érdekemben tégy valamit, hanem önmagadért, mert a te teremtményed vagyok, akit a te fiad drága vére váltott meg, és aki oly sok mindenért tartozom neked, és ez a legfőbb érve bizalmamnak. Atyám akartál lenni, hogyne reménykedném benned, ha fiad maradok, a szeretet folytonos félelmével járván a te színed előtt. Valóban neked köszönhetem mindezt, ó, Uram, ami vagyok.”
Lám, az itt megszólaló ember esendősége mennyire távol van annak a bronzba öntött, fölénk magasodó történelmi ikonnak a képétől! Rákóczi Ferenc, a nagykőrösi általános iskola névadója is csak egy ember volt, bár kétségkívül az egyik legkülönlegesebb ember a magyar históriában. Az ő kisugárzása és hazafiassága egy zászló alá terelte a nemességet és a jobbágyságot, megteremtve azt az összefogást, a nemzeti együttműködésnek azt a rendszerét, amelynél magasabb rendű célja ma sem lehet senkinek, aki a közélet formálójának szegődött.
„Cum de pro patria et libertate” – „Istennel a hazáért és a szabadságért” – szólt a vezérlő fejedelem jelmondata, és ez mai is érvényes iránymutatás. Úgy is mondhatnánk: „Magyarország mindenek előtt, a jóisten mindannyiunk fölött” . Nehéz időket élünk, egy világjárvány épp csak múlóban van, a szomszédban már háború dúl, és menekültek százezrei érkeznek hozzánk. Szükségünk van a nemzeti egységre és az isteni gondviselésre. Most EZ a szabadságharc. Erőt mutatunk, hogy megőrizhessük azt a függetlenséget, amiért Rákóczi nevével az ajkukon harcoltak oly sokan.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Pedagógusnak lenni is egyfajta szabadságharc. Egy jó tanár minden nap csatába indul. Sokféle ellenfél van: néha a tudatlanság, néha a fegyelmezetlenség, néha a lustaság, néha a tanuló szociális háttere, néha az információs forradalom túl gyorsan sorjázó kihívásai, néha az objektív feltételek hiánya, esetleg a fáradtság, a kiégettség. De a jó tanár újra és újra győzelemmel zárja ezeket a küzdelmeket, és ehhez minden segítséget meg kell neki adni.
A Nagykőrösi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola közössége hetven éve vívja ezt a küzdelmet. Tisztelet és köszönet érte. Hetven év nagyon szép kor, főleg, hogy én sem vagyok már annyira messze tőle. Azt kívánom önöknek, hogy sose veszítsék el a tenni akarásukat, a lendületüket, a hitüket, de legfőképpen a gyerekek és a béke szeretetét. Met a gyerekeknél és a békénél nincs nagyobb érték a világon.
- Rákóczi Ferenc gondolataival zárom a beszédem. Ez egy részlet az „Ima a hazáért nehéz időben” című műből. Fájdalmasan aktuális.
„Adj, Uram, azoknak, akiket vezéreinkül rendeltél, hivatásukban bölcsességet, balsorsban bátorságot, a szerencsében mérsékletet, hogy végzéseid útján haladjanak. Te jelöld ki, Uram, táboraink határát, vedd körül irgalmasságod köntösével, óvd meg az ellenségnek cseleitől, s űzd el az álmot a virrasztók szeméről, nehogy készületlenül találtassunk. A Te angyalod legyen őrünk és vezetőnk a csatában, aki szétszórja a fegyverek golyóit, s amint Izraelt szárazon vitte át a tengeren, vezessen át bennünket is sértetlenül ellenségeink tömegén.”
Köszönöm, hogy meghallgattak.